Michael j Fox és a Parkinson-kór Önéletrajza a Parkinson-világnapon, április 11-én jelenik meg magyar nyelven. Különös módon Szerencsé ember a címe - nem tartja a sors iróniájának, hogy épp Michael J. Fox, Hollywood örök tinédzsere szenved olyan betegségben, amely idős embereknél lép fel leginkább? - Azt is ironikusnak tekinthetjük, hogy egy színész szenved ilyen kórban, amely szellemét érintetlenül hagyja, de egész este remeg, ls az arca merevvé válik. Egy idei magam is így gondoltam. Kétségbeesett voltam, dühös, deprimált. De nem lehet a sors iróniájának nevezni, hogy fiatal embereket is megtámad ez a betegség. - Egy ismeretlen Parkinson-kórban szenvedő írta önnek, örült, amikor tudomást szerzett az ön betegségéről. Meg tudja érteni? - Természetesen. Olyan betegek, mint Muhammad Ali és én, egész más nyilvánosságot kapnak. Több embert érünk el, ránk jobban oda figyelnek, nekünk nagyobb a befolyásunk. Ezáltal nagyobb a felelősségünk is. - Ezért beszél olyan nyíltan a betegségéről? - Hét évig titkokban tartottam, tovább nem lehetett. Színész vagyok, állandóan emberek előtt kell játszanom. Végül a fellépéseim során folyton zsebre tettem a kezem, nekidőltem a falnak, csak hogy ne tűnjönfel senkinek a remegés. Jöttek az első híresztelések, hogy valami nincs rendben velem. El kellett mesélnem - Ezután úgy érezte, hogy feladta az életét. Miért? - Megértettem, hogy ezt a történetet nem lehet lassan beadagolni. Mindent vagy semmit. Ismertek, és ismerték a betegség lefolyását is. Tudtam, hogy a sztori, amelyet a People magazinban olvasnék nem a saját történetem, lenne, hanem az újságíróké. Ezért nem mondtam el a pletykagyártóknak sem, inkább egy barátommal osztottam meg az egészet. Ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy ellenőrzésem alatt maradjon a dolog. - Önéletrajzának megírása nem volt még sokkal kínzóbb. - Nem, élveztem. Felfedezőútnak éreztem. Az írás rákényszeríttet arra, hogy másokkal is beszéljek. Eddig mindig csak magom gondolkoztam, most azonban megismertem, mások hogyan vélekednek. Meg kellett találnom a békémet. A nyugalmat, a csendet. Csak akkor tudtam meg, mit is jelent nyugodtnak lenni, amikor már képtelen voltam nyugodtan ülni. - Ön épp akkor szerzett tudomást betegségéről, amikor karrierje válaszútra jutott. Harmincéves, Hollywoodban nem igazán tudtak mit kezdeni a Teen Wolf és a Vissza a jövőbe című filmben szereplő sráccal. Lehet, hogy ezért kötött még gyorsan három filmre szerződést a Universallal annak ellenére, hogy nem volt igazán jó forgatókönyvük az ön számára? - Ez így van. Nem tudtam akkor, mennyi időm van még. Nem ismerték eléggé a betegséget. Egy orvos azt mondta, még tíz éved van. De ezt csak becsülte. Ott lapult a szörnyeteg a szekrényben, és minden percben kitörhetett. Feleségem tanácsolta, keressek valamilyen művészi kihívást, de akkor még azt gondoltam: take the money and rund (fogd a pénzt, és fuss) Hamar elbuktam. Hiba volt, de annak idején úgy gondoltam, hogy újra kezembe tudom venni az életem. Biztosra akartam menni, minden szálat kézben tartani. - A nyilvánosság szemében ön mindig ura volt a helyzetnek. Egy ember, aki sikeresen és nyíltan viseli súlyos betegségét. - Ez is közre játszott abban, hogy megírtam a könyvet. Ki akartam tölteni a szakadékot, amely a sztár és a Parkinson-kóros, között tátongott. A tizenegy évben, amióta tudom, hogy beteg vagyok, minden stádiumon átestem. Düh, megtagadás, depresszió, megszokás. Ittam, aztán felkerestem egy terapeutát, megoperáltattam az agyam. Ezt mind leírtam. Meg akartam mutatni, hogy mindez nem volt olyan könnyű, és megmagyarázni, hogy a betegség által új ember lettem. Éj új életemet próbáltam a hollywoodi, szappanbuborékszerű élettel összehasonlítani. Megmutatni, hogy vannak ennek a dolognak előnyei is - Mégpedig? - Már nem én vagyok a világ közepe. Felszabadító érzés. - Most New Yorkban él. Azért hagyta el Los Angelest, hogy kipukkadjon a buborék? - Azért élek New Yorkban, mert nem szeretném, hogy a gyerekeim a hollywoodi játszótéren azon veszekedjenek, kinek a papája szerepelt most a legsikeresebb mozifilmben. Nem akartam folyton elmagyarázni, hogy odakinn létezik egy valódi világ, valódi emberekkel, akik valós problémákkal küzdenek. New Yorkban ezekkel a dolgokkal iskolába menet találkozhatnak. És különben sem kell igazán semmitől elszakadni. Feleségem innen származik, én kanadai vagyok A Kerge Város című sorozat forgatását, pedig a keleti partra helyeztem át. Semmi sem hiányzik onnan. - Fel tudja még idézni, miért volt tinédzserként leghőbb vágya, hogy Los Angelesbe jöjjön? - Természetesen. Kanadai fiú voltam, aki egyszerű körülmények között élt, és nekivágott a nagyvilágnak. A legtöbb színésznek az a legpraktikusabb, ha Los Angelesben lakik. Nekem ere már nincs szükségem. A lakásomban semmi, nincs ami, arra utalna, hogy a filmszakmához tartozom. Az Emmy- és a Golden Globe –díjaimat is az irodámban tartom. Normálisan szeretnék élni. New Yorkban tülekednek az emberek, és ha valaki a lábadra lép, azt mondja: vidd a fenébe a lábad! Los Angelesben a közlekedési konfliktusok szokásos megoldása, hogy lövöldözni kezdenek az autópályán. Az emberek nem kerülnek közel egymáshoz. Mesterséges világban élnek. Talán nem a legjobb példa, de John Lennon egyszer azt mondta, New Yorkban inkább elfogadnak embernek, mint szomszédnak. - Szeptember tizenegyedike sem változatott ezen? - Nem hiszem. Annak idején Los Angelesben voltam, hogy Charlie Sheennel beszéljünk, mert ő fogja átvenni a szerepem a sorozatban. Röviddel hat után megcsörrent a telefon. Gyerekeim iskolában ültek, a felségem nyolc hónapos terhesen és én olyan messze tartózkodtam tőlük. Szörnyű volt. Nem kaptam repülőt, még charterjáratot sem. Rábeszéltem néhány embert, hogy vigyenek el kelet felé. Kevesebb kint negyvennyolc óra alatt értünk oda. Éjjel érkeztünk, és amint a Washingtoni hídon voltunk, megpillantottuk a port, éreztük a füst szagát. Persze rögtön az fordult meg a fejünkben, fölnevelhetjük-e gyermekeinket egy ilyen városban, vajon akarunk-e továbbra is itt élni? Egyelőre maradtunk. Másfél hónappal később Tracy világra hozta negyedik gyerekünket. Nem lehetet kellett autóba ülni. A klinika csupán hatutcányira van a házunktól. Aztán ott álltunk a felségemmel és az újszülött lányommal az ablaknál, november elején, és néztük, hogy fut a Central Parkban a tízezer maratonista. Ez a pillanat foglalja össze a legjobban az érzéseimet New York csodálatos. - Időközben megkapta az amerikai állampolgárságot? - Igen, de csak néhány éve. A legutóbbi elnökválasztás volt az első a számomra. - Elégedett az eredménnyel? - Demokrata vagyok. Nem Bushra szavaztam. Mostanában össze vagyok zavarodva. Időnként úgy érzem magam, mintha egy Orwell -regényben szerepelnék. Próbálok informálódni, sokat olvasok, sokat nézem a tévét, de úgy érzem, igazán nem tudok, meg semmit. Azt hiszem, az átlag amerikait pillanatnyilag szintén ez az érzés tölti el. Igazán senki sem akar Irak ellen háborút. - Soha nem fordult meg a fejében, hogy ön is nyilvánosan föllépjen a háború ellen? - Nem. Pénzt gyűjtök a Parkinson Alapítványnak, bizottságoknak vagyok tagja, lobbizok, gyógyszergyártó cégekkel tárgyalok, vizsgálóbizottságoknak nyilatkozom. Úgy gondolom, hogy politikai elkötelezettségem a gyógyítási kutatásokat kompromittálná. Aki túl sok dologban kötelezi el magát, ara nem figyelnek oda.