Geszti Péter (polihisztor)

PeterC: Közismert jó kapcsolatod édesanyáddal. Ez mindig így volt, vagy azért a kamaszkor köztetek is okozott problémákat?

Geszti Péter: Nekem a poszt-kamaszkoromban keményedett fel az anyámmal való viszonyom, mert úgy huszonnégy, huszonöt körül kezdtem róla "leválni" - volt egy-két nehéz évünk. Akkor alapvetően nem értettük egymást, mert ha én valamire azt mondtam, hogy kockás és zöld, akkor ő biztosan azt mondta, hogy nem, az piros és gömbölyű, folyamatosan elbeszéltünk egymás mellett. Ez aztán hamarosan véget ért, azt hiszem azért, mert bennem átalakult az anyámról alkotott kép - kezdő felnőttként megtanultam őt jobban szeretni.

Ami a klasszikus kamaszkort illeti, nem nagyon akadtak konfliktusaink, hacsak az nem, hogy állandóan hangosan ordíttattam otthon a Tesla lemezjátszó-Videoton erősítő szuperszettet, miközben műgonddal vettem fel a Poptarisznyából a külföldi számokat. Ezeket utána el is gyakoroltam: volt két dobverőm, és össze-vissza püföltem az elérhető párnákat, kanapékat és véletlenszerűen elém kerülő bútoráldozatokat. E mellett még az okozott némi feszültséget, ami szerintem klasszikus kamaszkori gond, hogy a gravitáció mindig a legfurcsább helyeken gyakorolta hatását a ruhadarabjaimra. Mindig lehetett látni, hogy merre jártam.

PC: Hogyan élted meg azt, hogy gyerek-színész voltál? Mennyire érintette ezt az időszakot?

GP: Ezt már kevésbé, mert másodikos gimnazista koromra befejeztem, akkor már inkább a karatézás és a zene foglalta le az életemet: Berkes Gábor barátom Lobogó nevű jazz-rock zenekarát elkísértem minden fellépésére. Ha kellett, roadoltam (cipeltem a hangszereket és hangfalakat), ha kellett, akkor rajongtam, ha kellett, akkor kólát hoztam nekik a büféből - így telt el a kamaszkorunk összes legszebb nyara.

Addig sem gondoltam azt, hogy én egy nagyon különleges gyerek vagyok, csak mert gyerekszínész vagyok. Belém égett egy-két mondat, amit idősebb színészektől, szinkronrendezőktől hallottam: azért mert valaki gyerekszínész, még egyáltalán nem biztos, hogy színész lesz belőle. Az nem egy automatikus fejlődési fázis a gyerekszínészet után. Ezért úgy döntöttem, jobb játéknak tekinteni az egészet, rendkívül élveztem - sőt, gyakorlatilag mindent, ami később történt velem az életben, ennek az időszaknak köszönhettem. Olyan gazdagon burjánzó kulturális térbe kerültem - színészek, írók, rendezők társaságába, jobbára az édesapámnak köszönhetően, aki a televízióban és a rádióban dolgozott - ami meghatározóvá vált később az életemben.

PC: A tanárokkal mi volt a helyzet? ők azért nem mindig tolerálják az ilyen elfoglaltságokat, a népszerűséget.

GP: Tényleg lazább volt az életem, mint egy átlag-diáké, de azért figyelmeztettek a szüleim és a tanáraim is, hogy az első dolog mindig a tanulás és nincs mese. Akkor egy csodával felért, hogy egy mozi-film forgatása miatt nyolc napot hiányozhattam egyszer az iskolából. Mondták is azonnal, hogy ezt majd be kell hoznom.

Én leginkább arra emlékszem, akármilyen gyerek-sztárocska is voltam, hogy állandóan szenvedtem a matematikával, a matematikától. Inkább ez maradt meg az iskolás éveimből: a reáltárgyakkal folytatott állóháború. Úgy gondoltam, az valami isten-átka rajtam, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom.

PC: Azért érdekesen alakult a sorsod, hiszen "többek között" üzletember is vagy, akinek szüksége van minderre...

GP: Bármilyen hihetetlen - bár rólam nagyon sokan gondolják, hogy üzletember vagyok - ez csak részben igaz. Például semmiféle szerződést nem szoktam kötni, semmilyen számlát nem szoktam kitölteni, és viszonylag ritkán osztok-szorzok. Mindig megtalálom magam mellé azokat az embereket, akik mindezt elvégzik.

PC: Tulajdonképpen mivel is foglalkozol?

GP: Nagyon sok mindennel: alapvetően ötleteket ötlök, amiket szeretek megvalósítani - ez lehet egy zenekar, egy musical, egy filmforgatókönyv, vagy akár reklámkampány. Ugyanakkor mindig vannak közben olyan szakaszok is az életemben, amikor elmélyülni akarok, elvonulok és írok. Ilyenkor a szövegírói, dalszövegírói energiáimat mozgatom. Általában elképzelek valamit magam előtt, mint egy játékot, amivel jó volna játszani, aminek van eszmei, helyenként erkölcsi és egyébként anyagi haszna is - nagyjából ez a fontossági sorrend. Soha nem azt számolom ki először, hogy mennyit fog hozni a konyhára, hanem, hogy mekkora élmény, mekkora öröm lesz másoknak és nekem. Ma már arra is gondolok, mi az, ami ebből megmarad eszmei értékként, és nem avul el gyorsan. Ugyanis sok porlékony műfajjal foglalkozom.

PC: Mostanában mi az, amit megvalósítasz az álmaid közül?

GP: A legújabb ötletem az, amit pár nappal ezelőtt jelentettek be, hogy jövőre Nyugdíjas-szigetet szeretnék szervezni. Ezt már le is védettem, és el kezdtem előkészíteni. Magyarországon ugyanis minden kereskedelmi médium, minden termékeket forgalmazó cég nagyjából a 18-49 éves korosztályra "lő", ez olyan mintha ötven év felett az emberek megszűnnének létezni. Az édesanyám is ebbe a "nem-létező" korosztályba tartozik, vagy Dorka (Gryllus Dorka, a felesége - szerk.) nagyszülei is, és még nagyon sok idős ember, akiket szeretek. Arra gondoltam, hogy nekik is lehetne valamit kitalálni, nekik miért ne legyen "egy hét nyugodt lét" az életükben?!

PC: A fejlődéslélektan úgy tartja, hogy az ember úgy tizenkét évesen érkezik az ún. "grandiózus én" korszakába, amikor tűzoltó akar lenni, katona, vadakat terelő juhász - lehetőleg egyszerre... Nálad úgy látom, hogy ez...

GP: Nem múlt el!

PC: És te már tudod, hogy mi leszel, ha nagy leszel?

GP: Egyszer beszélgettünk Szegő András barátommal, és azt mondtam neki, néha nem tudok elszámolni magamban azzal, nekem miféle tálentumom is van igazából. Vajon életemben létrejön-e valaha a "nagy mű"? Azt mondta nekem, nem biztos, hogy igazam van, ha így gondolkodom. Lehet, hogy az ember egész élete tekinthető egy egésznek, és a sok rész dologról, egyszer összeolvasva, kiderül, azért itt született "valami". Nem feltétlenül kell az embernek a "nagy műre" törekednie, hanem az önmegvalósításnak egy olyan szintjén kell mozognia, amiben jól érzi magát, amiben boldog és úgy gondolja, hogy hasznos dolgokat tesz.

Ilyen értelemben engedem meg magamnak azt a luxust, hogy igen, én még tizenkét éves vagyok és ameddig lehet maradok is. Ez egy adomány, ha ilyen tud valaki maradni - úgy érzem -, és az élet ezt nagyon kevés embernek engedi meg.